Tíz évvel azután, hogy tanúja volt, amint az oroszok által támogatott szakadárok megpróbálták elfoglalni szülővárosát, Olga Ivascsenko fotós visszatért Harkivba, hogy megörökítse, ahogy Oroszország újabb kísérletet tesz Ukrajna második legnagyobb városának megszállására.
Amikor távol vagyok Harkivtól, úgy tűnik, mintha bármi megtörténhetne a várossal. Elkezdek arra gondolni, hogy az oroszok elvágják az energiaellátást, hogy körbeveszik a várost. Elvégre csak harminc kilométerre van az orosz határtól. Aztán visszatérek, eltöltök itt egy kis időt, és ismét kezdek hinni abban, hogy ez a hely túl fogja élni.
Nem tudom pontosan, hogy mitől bízom ennyire a városban. Talán az egyszerű emberek, akiket látok, amint egy rakétacsapás után segítenek a kisvállalkozások újjáépítésében, vagy a gyerekek, akik az áramszünet alatt zseblámpa fényénél tanulnak úszni. Talán csak a tavaszi optimizmus.
2014. március 1-jén rájöttem, hogy háború közeleg. Aznap a barátom konyhájában néztem a televíziót, amikor az orosz Duma engedélyezte az orosz csapatok külföldi bevetését. Mondtam a barátaimnak, hogy háború vár ránk. Ez még a Krím annektálása vagy a donbászi háború előtt volt. Az egész szinte csak most kezdődött.
2014 márciusában Harkiv-szerte különböző gyűléseket tartottak. Az oroszbarát tömegek a Lenin-emlékmű alatt gyűltek össze, míg az ellenzékiek nemzeti zászlókat lobogtattak Tarasz Sevcsenko ukrán költő szobránál.
Az ukránbarát tüntetők elfoglalták Harkiv közigazgatási épületét, majd a szeparatista tömegek berontottak, és megtámadták őket. Az ukránokat kivezették, és én végignéztem, ahogy az embereket arra kényszerítették, hogy végigsétáljanak egy vonalon, miközben rugdosták és zsákokkal ütötték őket. Aztán az ukránbarátokat térdre kényszerítették a főtéren, az emberek pedig leköpték őket, és néhányukat megverték.
Később felvonták az orosz zászlót a közigazgatási épületnél.
Harkiv ma már annyira veszélyesnek számít, hogy a külföldi újságírók igyekeznek nem ott éjszakázni. A várost naponta támadják olcsó, bárhol becsapódó bombákkal és egészen pontos és drága rakétákkal is.
Ugyanakkor az itteni barátaim dolgoznak és nevelik a gyerekeiket. Nehéz összeegyeztetni ezt a két világot.
Amikor riportot készíteni megyek Harkivba, igyekszem biztonságos szállodát találni, lehetőleg a földszint alatt. Amikor meglátogatom a barátaimat, nyugodtan alszom a 24. emeleten, és még a folyamatosan üvöltő légvédelmi szirénákra sem reagálok.
A legerősebb emlékem erről a harkivi útról az a mentős volt, aki sírva mesélte, hogy ott dolgozott, ahol idén februárban egy orosz drón csapódott be egy olajraktárba. Egy tárolótartály megrepedt, és az égő üzemanyag a közeli házak felé terjedt, elzárva a lakókat. Az egyik lakásból egy ötfős család holttesteit kellett egymás után kihúzniuk.
Elképzelni is nehéz, mi járhatott annak az apának a fejében, aki a családjával együtt halt meg a házukban. A mentős mesélte, hogy az összes lehetséges forgatókönyvet végiggondolta már magában. Talán az apa úgy gondolta, hogy a legbiztonságosabb, ha a házban maradnak, mert kint égett az udvar. De esélyük sem volt.
Az egész család – apa, anya, hét- és négyéves gyerekek és egy alig tíz hónapos csecsemő –, mindannyian halálra égtek.
Nem tudom, mit hoz a jövő Harkiv számára. A legutóbbi utam után úgy éreztem: azt kellene tanácsolnom a szüleimnek, hogy adják el a házukat a régióban, de végül nem volt szívem ezt mondani nekik.